Novella : Második rész

A szívek melyeket megérintettem. 

Hátrahagyott bizonyítékként szolgálnak majd

Hogy valami fontosat tettem és az egész világ látni fogja, hogy

Itt voltam.......

Éltem.......

Szerettem......

Nincs kedvem itt lenni. Utálom ezt a helyet az embereket akik körülvesznek és ezt az idegesítő zenét. Mégsem mehetek, futhatok el leginkább haza. Drága testvéremnek

 ma van a szülinapja és vagy ezerszer megígértette velem, hogy ma este itt leszek. Mit is tehettem volna?! Egy testvér - főleg a kisebbik - támogatja nővérét, aki nem mellesleg nemsokára férjhez is megy. Bevallom kicsit irigylem. Nah jó nem kicsit, nagyon. Régen - mikor még kicsi voltam - szinte éjszakákon át álmodoztam arról, nekem milyen esküvőm is lesz. Hatalmas abban biztos voltam és vagyok még a ma napig is. Hosszú, szép ruhám lesz. Igazi királynős mert mindig is az szerettem volna lenni. Sajnos sem a sors, sem szüleim nem áldottak meg olyan külsővel, ami egy igazi királynőre jellemző lenne. Először is nagy a fenekem. Igaz nekünk Braziloknak az is marad, mégsem tudtam vele soha megbékélni. Másodszor pedig kicsi vagyok. Nővérem szerint ez nem baj, hiszen a pasinak kell magasnak lennie, de én ezt sem tudtam megszokni. Miért nem lehetek olyan mint azok a nők a tévében? Nekem miért nem lehetne olyan hosszú kecses lábaim? A melleimről pedig már nem is beszélve. Kicsik. Szinte meg sem lehet őket markolni...nem csoda hogy ő is elhagyott.

- Zavarhatok?- ült le hírtelen mellém egy pasas, ami teljesen kizökkentett a gondolataimból. Abszolút nem volt hozzá sem máshoz kedvem így gyorsan leráztam.

- Igen

- Hát nem számítottam ilyen erős elutasításra az biztos! - nevetett fel. Most meg min röhög? Hát nem érti, hogy nincs kedvem vele beszélgetni. Pasi. Biztos azt várja, hogy lerohanjam és azonnal a karjaiba omoljak. Erről persze szó sem lehet. - Talán valami baj van?- kérdezte kíváncsian. Nem nincs. Ezért szomorkodok itt magamban mert annyira jól érzem magam. Istenem.

- Ne haragudj de mi lenne ….ó te jó isten - néztem fel és akkor szembesültem azzal, hogy ki is ül mellettem. Felipe Massa. Ő az a sportoló, akit egyszer láttam a tévében..már akkor is olyan....olyan aranyos volt. Én meg itt bunkulok vele. Nagyszerű. - Bocsi. Ma nem vagyok túl jó hangulatomban

- Azt látom - mosolyodott el. - Talán meg szeretnéd valakivel osztani?

- Nem....hidd el nem érdekelne egy hiszti nő nyafogása.

- Hát pedig bármennyire is hihetetlen engem érdekel. Szóval? Kimegyünk? Ismerek egy csöndes helyet - talán nem kellene kimennem, hiszen nem is ismerem. És miért is érdekelné az én problémám?! Biztos csak le akar itatni.

- Nah és utána mi történt?- kíváncsiskodott menyem, miközben a legkisebb Felipe már nagyokat ásítozott anyja karjában.

- Majd holnap elmondom. Most menjünk lefeküdni - próbáltam lezárni a témát, de Sarah tovább erősködött.

- Kérlek Raffaela. Én annyira kíváncsi vagyok. Kimentél vele? Megcsókolt?

Hogy mi történt ezután? Természetesen kimentem vele. Nem tudtam neki ellenállni pedig egy : idegennel nem szabadott volna csak úgy kimennem...én mégis ezt tettem. Emlékszem, hogy szívem olyan hevesen dobogott szívembe, hogy attól féltem még a végén ő is meghallja, vérem pedig vadul száguldott végig ereimben. Torkom teljesen kiszáradt....és tudtam, hogy végem van.

- Remélem nem egy férfi miatt vagy ilyen szomorú - törte meg Felipe a kettőnk közti csendet miközben homokban figyeltük, ahogy az óceán vadul verődik a szikláknak.

- Nem - hazudtam természetesen - Csak nehéz napom volt.

- Nah és hol dolgozol kedves....?- akadt el egy pillanatra - Jesszus még a nevedet sem tudom. Olyan illetlen vagyok ne haragudj - jött teljesen zavarba amitől az én arcom  is pirulni kezdett.  Még szerencse, hogy sötét van - Szóval én Massa vagyok. Felipe Massa - nyújtotta felém jobb kezét

- Én pedig Raffaela. De szólíts csak Raffának - mutatkoztam be én is majd pár pillanat után ismét néma csend telepedett le közénk.

De ez mégis más volt. A levegőben lehetett érezni, hogy ez a pillanat valami egészen más. Elmondani nem tudom, csak érzem a szívemben a lelkemben, tulajdonképpen minden porcikámban.

- Szóval tényleg elmentem vele. De mára ennyi. Nagyon fáradtak vagytok és az én fejem is fáj egy kissé - hazudtam nekik egy kissé. Nem azért mert nem mesélek nekik szívesen...hanem azért mert fáj. Nagyon fáj. Neki itt kéne mellettem ülnie a kezemet fognia és fülembe súgnia, hogy ennyi év után még mindig szeret. De nincs itt és már soha nem is jön vissza.

- Rendben - mondta csalódottan Sarah - Akkor majd holnap. Azért örülök, hogy elmentél vele...szerintem én is így tettem volna - mosolygott rám kedvesen menyem

- Akkor menjünk be gyerekek - botomba megkapaszkodtam és lassan felálltam. Már a lábaim sem a régiek. Hiába jártam állandóan mindenféle csodakezelésekre, jobb soha nem lett. Nem hiába....az idő mindenki felett eljár.

- Szeretlek anya - karolt át fiam mikor már bent voltunk. Sarah emeletre indult unokámmal, így csak ketten maradtunk - El sem tudom mondani mennyire.

- Én is szeretlek - csókoltam meg arcát majd lassan a szobám felé igyekeztem.

Üres volt, pedig a fal tele volt képekkel és fiatalos színben pompázott. A sarkokban szobanövények dobták fel a hangulatát mégis üres volt. Nem volt benne élet és nem lengte be a szerelem mesés illata. Ő sem volt mellettem.

Lassan leültem az ágy szélére majd a komódomból kivettem a könyvemet. Már jó vaskos volt, hiszen az évek alatt annyi mindent írtam bele. Emlékszem régebben nem is akartam írni, de egyik nap úgy döntöttem mindent leírok, ami aznap történt velem. És milyen jól tettem!

Már évek óta nem vettem a kezembe. Egyszerűen nem volt hozzá bátorságom...most mégis végigsimítottam bársonyos borítóján és lassan az első oldalra lapoztam.

Kedves Naplóm!

Igen, talán kicsit furcsa, hogy huszonhat évesen kezdek el naplót írni, de mostanában oly sok minden történt velem ,amit már képtelen vagyok magamba tartani. Kezdem is rögtön az legelején.

“Nem mondjuk ki a nevét” megcsalt. Méghozzá a legjobb barátnőmmel. Persze ma már tudom, hogy ő nem a legjobb barátnőm, hiszen ha az lett volna ,ilyet soha nem tett volna meg velem.

Nagyon fájt, mikor rajtakaptam őket...el nem tudom mondani mit éreztem. De ma már örülök neki, hogy ez megtörtént. Mert így soha nem leszek olyan férfié, aki tudom, hogy nem érdemel meg engem.

Mikor ez megtörtént elhatároztam, hogy egy ideig biztosan nem fogok még csak férfiakra sem ránézni.

Aztán....mint ahogyan a mesékben ( tényleg így volt nem csak mondom) megismertem egy jóképű srácot. Ő híres. Nem annyira mint Leonardo Di Caprio, de szinte mindenki ismeri a nevét. És a mosolya....hát az valami elképesztő. Jobban mondva szívdöglesztő. Még a lábam is beleremegett, de tényleg. Soha nem éreztem ilyet és éppen ezért meg vagyok ijedve.

Nem tudom miért hiszen még csak meg sem csókolt – sajnos – de én akkor is így érzek. Ő fiatalabb ,mint én és állandóan úton van. Folyton, nálam sokkal szebb lányokkal van körülvéve...nem tudom mit csináljak. Ha engedek neki talán újra sérülni fogok, arról nem is beszélve, hogy mennyi akadályt kell leküzdenünk a távolság miatt, viszont ha elutasítom, abba azt hiszem én halok bele.

Most mit csináljak? :(

Még most is jót mosolygok gondolataimon. Istenem milyen boldog voltam akkor, még ha féltem is a jövőtől. Emlékszem miután Felipe hazakísért a partról elkérte a számomat és folyton hívogatott. Szinte éjjel-nappal.

Én persze leráztam...egyrészt mert nem akartam könnyű falat lenni a számára, másrészt pedig még nem nekem is túl korai volt kapcsolatunk. Gyorsan a második oldalra lapoztam

Szia naplóm!

Még mindig nem tudom mit csináljak. Bizonytalan vagyok. Felipe (azt hiszem még nem is mondtam a nevét) Szóval ő folyton hív. Nem akarom felvenni, de mégis. Istenem, hogy lehetnek ilyen ambivalens érzéseim? Egyszer beleőrülök abba, ha nincs mellettem, ha nem hív randira ( ezt nem mondom el soha senkinek, de még a neten is őt keresem. Ez már beteges?) viszont ha felhív akkor pedig mint egy tinédzser szűz lány megijedek és azonnal pánikba esem. Erről még senkinek nem beszéltem, de tényleg félek. Mi van ha rájön, hogy mégsem tetszem neki? Hogy nem is akar engem? Egy csalódást vajon ki fogok még bírni. Nem nem hiszem.

És ha ez még nem lenne elég állandóan tulipánok küld nekem. Ez a kedvenc virágom. Nem is tudom honnan tudta meg....de végül is lényegtelen. Olyan szép csokrok. “ Még nem mondjuk ki a nevétől” sem kaptam ilyet, pedig ő aztán mindent tudott rólam.

Azt hiszem kezdek belezúgni pedig eddig csak kétszer találkoztam vele? Létezik egyáltalán szerelem első látásra? Nem tudom. Sokan azt mondják, hogy ez lehetetlen ( és én is ezt vallottam) de ma már nem tudom. Ha meghallom a telefonom csörgését szinte azonnal hevesen kezd verni a szívem, torkom teljesen kiszáradt, tenyerem pedig izzadt lesz. Ez szerelem?! Nem azt lehetetlen. Én még csak kétszer találkoztam vele. Egyszer a klubban és egyszer mikor elhívott vacsorázni. Nem lehetek szerelmes. Mindenki azt mondja idő kell hozzá és nem olyan, mint egy szikra, ami lángra gyújtja az izzó fát. Hogy a lángok csak lassan csapnak a magasba és égetnek el minden félelmet. De mi van ha ez nálam nem így van? Ha én már most azt érzem, hogy tűz lángjai szívemet mardossák? Muszáj mindenkinek törvényszerűen éreznie. És vajon tényleg létezik szerelem első látásra?

Nem tudom. Csak annyit, hogy kell ő nekem. Érted? Milyen buta vagyok, hogy  is érthetnéd?, Hiszen egy tárgy vagy. Élettelen. Nem dobog a szíved, nem lélegzel...te csak egy tárgy vagy.

Már akkor szerelmes voltam, de ezt soha nem ismertem be magamnak. Tényleg túl korai volt a mi találkozásunk és én rettenetesen féltem attól, hogy újra bántani fog.

Pedig Felipe egyszer sem bántott.

Naplómat fiókom mélyére rejtettem és magamra húztam finom selyemtakarómat. Szorosan behunytam szemeimet és magam elé képzeltem szerelmemet. Éreztem, hogy lassan végigsimít arcomon és hogy finoman magához húz. Lehelete arcomat csiklandozta, miközben egy tincset tűr el arcomból. Újra fiatal voltam. Újra éreztem őt magam mellett és már nem voltam magányos. Ő ott volt velem és tudtam, hogy soha nem fog elengedni! 

Ha tetszett ha nem, megosztanád velem gondolataidat komment vagy pipa formájában?Köszönöm:)