Novella : Első rész

Nos igen jól látjátok, egy novella fog következni. Nekem nagyon fontos és már hosszú idő óta ott kattogott a fejemben. Tegnap, jobban mondva ma hajnalban, mikor nem tudtam aludni, úgy döntöttem papírra vetem. Csodák csodájára már ma sikerült összehozni az első részt. Nekem  a szívem csücske. Ez a novella teljesen független lesz az "Álmok Útján-tól" így összefüggést ne keressetek. Szomorú a hangulata én sírtam rajta mikor írtam, de attól nem biztos, hogy ti is fogtok:D:D

Kicsi Felipe:) (pár napos kép)

Rob smedley ( Felipe versenymérnöke)

 Második lehetőség

Mindenkinek van egy álma. Mindenki szeretne valamit elérni az életben és éppúgy mindenki szeretne sikeres és elismert lenni a saját szakmájában. Nekem ez megadatott. Van egy cégem, méghozzá egy divatcégem. A ruháimat mindenhol veszik szinte az egész világon. Még ma is rengeteg meghívást kapok, de sajnos az állapotom már nem teheti lehetővé, hogy minden kérésnek eleget tegyek. Igazság szerint fáj mindenem. A lábam, a kezeim, az izületeim de még a hátam is. Mégis a legjobban a szívem fáj. Nem azért, mert gyorsabban vagy mert lassabban ver a kelleténél, hanem mert ezer sebből vérzik. De már évek, évtizedek óta. Ezeket a sebeket, nem lehet begyógyítani. Tapaszt ugyan tehetsz rájuk, amik elfedik a valóságot és valamennyire be is gyógyítják, de már soha nem lesz olyan mint előtte. Régen, mikor még fiatal voltam, hittem a szerelemben. Hittem, hogy eljön értem az igazi és megtalálom a másik felem, akivel boldogan élek míg… Ez így is történt.

Egy diszkóban találkoztam vele. Rögtön kiszúrtam, de akkor még nem akartam tőle semmit. Mégis meghívott egy italra… majd onnantól az egész olyan, mint egy tündérmese. Szerelmes lettem. De úgy igazán. A szívem hevesebben vert mikor megláttam, a tenyerem izzadt, a szám kiszáradt és randevúk után szinte, levakarhatatlan mosollyal az arcomon mentem haza. A tőle kapott virágot még ma is őrzöm. Nagy becsben van és soha nem dobnám ki. Egy gyönyörű sárga tulipán. Nem tudom, hogy honnan vagy kitől, de megtudta, hogy ez a kedvenc virágom, így szinte minden alkalommal ezt kaptam tőle - mosolyodtam el majd a botom segítségével az ablakhoz sétáltam. Ma jönnek végre az unokák. Olaszországban nyaraltak két hetet, ami bizonyára nagyszerűen sikerült, mert alig akartak hazajönni, de hát sajnos egyszer minden jónak vége szakad. A fiam engem is el akart vinni, de én semmiképpen nem szerettem volna velük tartani, mert az egy családi nyaralás volt. Anya, apa és a gyerekek. Én tudom, hogy senkinek nem hiányzott onnan egy öreg, kissé ráncos, szinte alig menni tudó nagymama.

Persze én drága fiam azt mondogatta „anya nem fogsz zavarni senkit” de én tudtam az igazságot. Útba lennék. És különben is mióta Ana megszületett most tudtak először elutazni, De hát mit tehetnek? Most van nyári szünet a száguldó cirkuszban, így kihasználták az alkalmat egy kis nyaralásra. Persze, sokan mondogatták, hogy míg más pilóta a mérnökökkel dolgozik heteken keresztül, addig az én fiam elmegy a feleségével, gyerekeivel nyaralni és hogy pont emiatt nem lesz soha világbajnok, de ő csak vállat vont ezekre a kijelentésekre. Úgy gondolom, mindenki sorsa meg van írva, így ha nem leszek világbajnok, nem amiatt a két hét miatt nem leszek az. Nekem vannak gyerekeim akik, jobban mondva az egyik rágja a fülemet, hogy vigyem kirándulni, ússzak vele a medencében és focizzunk. Melyik apa mondana erre nemet?- kérdezte szemrehányóan az újságíróktól, majd otthagyta őket.

Ez-az én fiam- mosolyodtam el az emlékeken majd elhúzva az elefántcsontszínű függönyt észrevettem, hogy bizony megérkeztek az én egyetleneim. Lassan vánszorogtam ki az ajtóhoz majd amint kinyitottam, szemem egyik fénye, szinte azonnal a karomba ugrott- már amennyire tudott-.

-         Szia nagyi- ölelt át boldogan majd egy hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcomra- Nagyon hiányoztál ám- imádom, mikor ezt mondja. Annyira szeretem

-         Nekem is kicsim. Nah és milyen volt a nyaralás?

-         Húúú nagyi azt el sem tudod képzelni – mondta hatalmas csillogó szemmel - Képzeld elmentünk egy hatalmas állatkertbe és óriási medvéket láttunk.

-         Tényleg?- kérdeztem, mintha az apjától ezt nem is hallottam volna- Nah és nem féltél tőlük?

-         Dehogy nagyi…- legyintett rám- Hát ketrecbe voltak és nem tudtak hozzám érni. De képzeld Ana nagyon megijedt tőlük. Apa alig tudta elcsitítani.

-         Ő hát tudod ő még nagyon picike

-         Jajj nagyi én nagyfiú vagyok, nem kell mondanod – imádom hallgatni. Olyan jó kis beszólásai vannak, hogy az hihetetlen.

-         Szia Anya- hallottam meg az egyik legcsodálatosabb hangot a világon. Olyan volt, mint az övé. Ha becsuktam a szemeimet, szinte láttam, ahogy mimikál hozzá, és hogy itt van előttem. De abban a pillanatban, ahogy kinyitottam őket, eltűnt. Köddé vált és már csak a képzeletembe létezett. – Kisfiam- öleltem át miközben próbáltam elnyomni előbújó könnyeimet. – Hogy utaztatok? Sarah hol van?- pillantottam mögé, de abban a pillanatban észrevettem őt és ahogyan a kezében hozzá Anat. Milyen nagyot nőtt már megint.

-         Remekül bár a rosszcsont már kissé nehezen bírta

-         Apa miért mondasz ilyet? Nem is vagyok rosszcsont- fonta össze kezeit majd berohant a házba

-         Szia Raffaela. Hát mi is megjöttünk. Hoztunk egy kis sütit is, de az még a kocsiban van.

-         Jajj mondtam, hogy ne fáradozzatok. Mindennel készültem- kacsintottam fiamra, aki azonnal tudta, hogy mint mindig, most is kedvencét készítettem neki - Nah gyertek beljebb, had szorongassam meg a kicsi Anat. Olyan nagyra nőtt már megint pedig csak két hetet töltöttünk külön.

-         Ne is mondd. Én minden nap látok valami újat rajta és már olyan nagy, pedig még csak most született- panaszkodott nekem szomorúan fiam felesége, majd miután kicsit kibabáztam magam Mary segített nekem a terítésnél és a tálalásnál majd nekiláttunk a vacsorának.

Örültem, hogy itt vannak, hogy végre velük lehetek, legszívesebben soha el nem engedném őket, de tudom, hogy nem lehetek ilyen önző. Már nem. 67 éves vagyok és lassan érzem, hogy az idő felettem is eljár. Csak azt az egyet sajnálom, hogy a kicsi Anat már nem láthatom felnőni, hogy nem lehetek ott, mikor elballag, amikor leérettségizik, amikor diplomát szerez, vagy mikor férjhez megy. Belesajdul ebbe a szívem, egy picit mégis boldog vagyok. Tudom, hogy hiába jön el értem is az elkerülhetetlen, már nem leszek egyedül. Nem kell éjszakánként egyedül álomra hajtanom a fejem, nem kell minden reggel magányosan felébrednem és nem kell mindenkinek az őszinte sajnálatát meghallgatnom. Persze ahogy az évek teltek, úgy maradtak el szépen lassan ezek is, sőt a rajongói levelek is, de azért még a mai napig akad egy pár rajongói levél. Hihetetlen. Engem miért szeretnek? Nem én versenyeztem nem én küzdöttem 2008-ban a világbajnoki címért, mégis szinte éveken keresztül kaptam születésnapi üdvözleteket és bíztató leveleket. Nem mondom, hogy nem esik jól, mégis furcsán érzem magam ilyenkor.

Ahogy néztem az én kis szép kis családomat, mérhetetlen boldogság töltötte el a szívemet. Hiába annyi magányos év, annyi küzdelem mégis megérte. Itt vannak ők nekem. Kisfiam Felipe, aki szinte még csak most született meg, máris felnőtt és kirepült otthonról. Nem akartam, hogy versenyezzen, hogy akár csak kocsik közelébe is kerüljön, de nem tudtam ezt elkerülni.

-         Raffaela kérlek. Látod mennyire szeretné és tudod milyen tehetséges. Ebből a fiúból világbajnok lehetne - próbált meggyőzni Rob, Felipe egykori versenymérnöke én erről mégsem akartam hallani.

-         Szó sem lehet róla. Még egyszer nem akarom ugyanazt átélni hát nem érted?! Felipét már elveszítettem nem hagyom, hogy a fiamat is elvegye ez-az átkozott sport. Nekem már csak ő maradt- potyogtak könnyeim - Nem akarok versenyről-versenyre újra izgulni, nem akarom a benzin szagát érezni az orromban, nem akarom hallani sem, ahogy feldübörögnek a motorok. Nem akarom érted?! Szerinted miért nem nézek Forma 1-t sem azóta?!

-         Raffaela ez a gyerek egy őstehetség. Tudod, hogy Felipe is ezt szerette volna….

-         Jól mondod- szakítottam félbe - Volna. De ő már nincs itt érted?! Meghalt. – borultam a nyakába önkéntelenül is. Évek alatt ő volt az egyetlen, aki kitartott mellettem, aki támogatott és aki mindig biztosított a barátságáról, de akkor sem hagyom, hogy ezt tegye. Nem tehetem.

-         Erről nem nyitok vitát Robert. Nem- nem és nem. – zártam le a témát majd letörölve azokat az átkozott könnyeket az arcomról, a konyhába rohantam.

Hát igen. Kemény pillanatok voltak azok. Robert apja helyett apja volt a fiunknak, mégsem engedtem neki, hogy kocsik közelébe vigye többet a fiamat. Persze én, mint naiv azt gondoltam, a szavam szent és mindennél többet ér, így minden úgy lesz, ahogy azt én mondtam illetve elképzeltem. Felipe szépen felnő. Elmegy egyetemre. Szerez egy tisztességes szakmát, vagy mondjuk doktorál és rendes, normális életet fog élni. De tévedtem. Hiába küzdöttem és dacoltam a fiammal és Robbal nem tudtam elkerülni azt, hogy Felipe meg ne szeresse azt a sportot, amit az apja is oly szenvedélyesen űzött, mégis sírba kényszeríttette.

-         Látod milyen jól megy Raffa?És amúgy is láttad valaha ilyen boldog mosollyal az arcán? Nem. Illetve bárhova vitted egészen biztosan nem. Neki a vérében van a versenyzés, ő erre született. Nem foszd meg őt ettől, mert tudod, hogy úgy sem állíthatod meg.

-         Nem veszíthetem őt el - suttogtam halkan miközben néztem ahogy lelkesen figyeli az oktatóját. Felipe is gokarttal kezdte… sőt tulajdonképpen minden Forma 1-es pilóta. De én nem akarom őt elveszíteni… nem és nem

-         Raffa kérlek… Felipe is ezt szeretné. Én tudom. - ezzel én is tökéletesen tisztában voltam. Felipe vagy szászsor elmondta nekem, mikor megtudta, hogy állapotos vagyok, hogy az ő fia, bizony pilóta lesz. Akkor még csak-csak belementem volna…de most. Nem tudom. Szívem egyik fele azt súgja, hogy nem, de a másik erősen dacol velem és az érzelmeimmel. „Raffaela lehet, hogy te vagy az anyja, de ő tehetséges. Az apja is büszke lenne rá onnan fentről”

-         Rendben- fordultam Rob felé, aki szavam hallatán azonnal elmosolyodott és a karjaiba kapott- Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm. Imádlak

-         De van egy feltételem?

-         Nem érdekel! Legyen az bármi, én teljesítem.

-         Ha a fiam akár csak egy horzsolást is meglátok, vége.

-         Legyen ahogy akarod- kacsintott rám majd odarohant Felipéhez és lelkesen kezdett neki valamit magyarázni.

Hogy megbántam- e, hogy akkor az „igen” mellett döntöttem. Egyáltalán nem. Felipe most az egyik legtehetségesebb Forma 1-s pilóta. Nem vezeti a bajnokságot ugyan, de szorosan a második helyen áll. Büszke vagyok rá. Akkor is az leszek, ha nem ő nyer, de bevallom őszintén, eszméletlen módon szeretném, hogy világbajnok legyen. Emlékszem mikor Felipe nyerésre állt és elveszítette…..Ő ugyan erősnek mutatta magát és a rajongóknak is azt mondogatta, hogy nem szabad megállni, én mégis láttam rajta ez mennyire bántja a dolog. Sokszor sírt és bárhogy próbáltam, nem tudtam megvigasztalni. Természetesen felállt és tovább küzdött, de erre már nem volt sok lehetősége…

-         Anya baj van?- zavart fel gondolataimból fiam.

-         Nem dehogyis. Csak kicsit máshol jártam…

-         Nagyi- nagyi- rázta meg a fejét drága unokám úgy, ahogyan azt fiam majd előtte a férjem tette. – Én köszönöm nem kérek többet.

-         Én azt hiszem elmegyek Anaval. Egy kicsit éhes már a kisasszony- pattant fel menyem majd karomban a kis unokámmal elindult az emeletre.

Én a fiammal és Mary segítségével lepakoltunk az asztalról. Miután végeztünk és Ana is elaludt mindannyian a verandán gyűltünk össze. Felipe egy sört iszogatott, menyem és én teával koccintottunk, míg a legkisebb Felipe egy kakaóval ünnepelte meg az estét.

-         Nagyi nem akarsz mesélni a papáról?- kérdezte meg hírtelen kis unokám, ami ugyan nem döbbentett meg, mégis váratlanul ért. Eddig erre nem volt sok alkalom. Még kicsi. Csak hat éves és ugyan azt tudja ki volt az ő papája, mégsem kérdezett róla túl sokat.

-         Tényleg?

-         Igen. Apa mutatott róla egy videót és szeretném tudni milyen volt.

-         Ez nagyon jó ötlet kicsim- simított végig anya fia arcán- Én is szeretnék róla többet megtudni. Mondjuk, hogy hol és hogyan ismerkedtetek meg. Nah Raffa! Úgy szeretném hallani én is.

Nem hittem volna, hogy őket ez is érdekelni fogja, de őszintén megmondom nagyon jól esett. Imádtam róla mesélni, még ha ez néha fájt is. Behunytam szemeimet és hagytam, hogy az emlékek egészen megismerkedésünk pillanatáig repítsenek vissza…….

igen,igen tudom kicsit fura, de nem kell megijedni Massa is fog sokat szerepelni, mert lesznek olyan részek ahol egész végig múltban leszünk. Ha elolvastátok kérlek pipáljatok mert nekem nagyon sokat jelent nektek meg nem kerül semmibe. Köszönöm